Prológus

Prológus

átírt és javított változat, megtörtént eseményeken alapszik

Augusztus. Már csak huszonegy nap volt hátra a nyárból. Öt nap múlva lett volna a könyvosztás, a tipikus rituálé suli kezdés előtt. Középiskolába mentem volna, a brightoni Longhillben kezdtem volna a kilencedik osztályt. Szokatlannak véltem, mert nem igen könnyű nekem elviselni a változásokat. Új osztálytársak, új tanárok, ismeretlen közösség. De nem csak ezért rettegtem annyira, sokkal nyomósabb oka volt annál. Ezen a napon anyával este megbeszéltük a nap eseményeit. Mint mindig, ismét történt szokatlan dolog. Elméletileg ez azért van, mert a jobb agyféltekénk aktívabb, mint a bal és ez okozza az egészet. Sosem hittem el, ugyanis amiket átélünk, már azokra sem lehet azt mondani, hogy semmiség. A hozzánk hasonló emberekkel állítólag szintén történnek ilyenek. Hazugság. Előre megálmodom a következő nap történéseit, egy héten gyakran van deja vu érzésem, ami valójában sokkal több, mint amire először gondolna az ember. Ugyanakkor gondolok és mondok valamit, mint mások. Néha spontán elfog az érzés, hogy tudom, mi lesz pár másodperc vagy perc múlva. Ki tudom következtetni az emberek döntéseit, érzelmi változásait. A szüleim tudnak ezekről, de úgy vannak vele, hogy mivel anyával ugyanez a helyzet, nem tanúsítanak nagy jelentőséget ennek, csak különlegesek vagyunk. Az addig oké, de kétlem, hogy a különlegességtől néha maguktól megmozdulnak körülöttem a tárgyak. Ebből kifolyólag már felvetettem, hogy telepátiám és telekinezisem van, hiszen mivel lehetne indokolni a megmagyarázhatatlan eseményeket?
Akármennyire szerettem volna rájönni mindenre, mi miért történik velem és anyával, csak gyűltek az esetek, ám választ egyikre sem kaptunk. Nem olyan régen anyát elöntötte a düh vásárlás közben, mert probléma volt egy áru árával és az egyik dolgozó kötözködött vele. Egyszer csak a kosarunkban szétrobbant két szénsavas üdítő és az energiaitalok összepréselődtek, mintha valaki összenyomta volna őket. A kezemben fogott petúnia a szemem láttára száradt el és bebarnult. Nem csoda, hogy az az asszisztens rémületében ránk hagyta a dolgot. Ha más is szemtanúja volt ilyen dolognak, ugyanígy reagált, amiért senkit nem hibáztattam. Minden egyes ilyen alkalom egyre jobban meggyőzött arról, mennyire nem illünk az átlagba. Mások vagyunk, a többség nem ért minket, sosem fogadtak még el úgy, ahogy vagyunk. Anyát a munkahelyén, engem az iskolában. Felejthetetlen emlékekből nem szenvedek hiányt, jó pár érdekes van közöttük finoman szólva.
Egy kémia dogám egy pont híján négyes lett volna, de a tanár nem fogadta el a választ, amire úgy bemérgesedtem, hogy az asztalán tartott hipermangán oldatos üveg magától széthasadt, az oldat pedig ennek következtében elárasztotta a tanári asztalt. A termünkben nem egyszer kellett ablakot cseréltetni, mert valamilyen oknál fogva hasadások tarkították őket. Elnézést, de ha ideges vagyok, nem tudom fékezni magam. Olyanok mindig történnek, hogy ha valamire gondolok és emlegetek, hamarosan megjelenik. És minél jobban haladok a korral, annál gyakrabban esnek meg velem ilyenek. Most már naponta kétszer minimum. 

Miért vagyok ilyen anyával, tényleg csak az agyunk hibája? Valaha el fog múlni? Apa miért nem ilyen? Attól tartok, Danielle is hozzánk hasonló, nála is fog jelentkezni előbb-utóbb az abnormális viselkedés. Mintha abszurd átok ülne rajtunk, vagy nem is tudom. Sokszor jó a képességem, de már tébolyultnak érzem magam miatta. Olyanokra vagyok képes, amiktől még én is tartok, nem tudom kontrollálni. Ezért is okolom magamat, mert két évvel ezelőtt egy reggel szellemekről és horror sztorikról kezdtem el beszélgetni a lányokkal, és aznap délután váratlanul meghalt a volt osztálytársa. Ezt azóta sem hevertem ki és fogalmam sincs, hogyan lehetséges ilyen morbid, durva eset. Magamat hibáztatom miatta, én vonzottam be a bajt. Egy fokkal elviselhetőbb volt az, mikor az ellenségem egy tornaóra előtt levizezte zuhanyrózsával a farmernadrágomat. Olyan méreg keringett az ereimben, hogy meg is lett a hatása, a lány délután leesett a lováról és kiment a bokája. Úgy kellett neki, velem senki se szórakozzon. Volt egy fiú az osztályban, aki nagyon tetszett és úgy gondoltam, addig nem lehet köztünk semmi, amíg a barátnőm is az osztályba jár. Egy hónappal rá a barátnőm bejelentette, hogy szeptemberben máshol folytatja a tanulmányait, pedig semmi okot nem láttam a távozására, nem is magyarázta el. Tavalyelőtt nyáron egy színésznőre azt mondtam, milyen elefántfejű. Kimentem a konyhába és anya utánam kiabált. „Láttad már ezt a sorozatot?”, „Nem, sose!”, „Akkor gyere, és ezt nézd meg!” Ledöbbentem a filmkockán, az a nő egy elefántot simogatott!

A megérzéseim alig csalnak, ami egyrészt magabiztossággal, másrészt félelemmel tölt el. Nem tudhatom, mikre leszek még képes. Így nem ok nélkül tartok attól, hogy ma, augusztus tizedikén bevillant: nagy változások elé nézek. De nálam mi számít már nagy változásnak? Ötletem sem volt, egészen holnap utánig.